SZÜRET
A szüret
időpontja a 18–19. században hagyományosan meghatározott volt,
valamilyen jeles naphoz kötődött Szent Mihálytól (szept. 29.)
Simon-Júdás (okt. 28.) napjáig. Az Alföld több vidékén Szent
Mihály-napkor kezdték a szüretet. A Dunántúl nagy részén és Erdélyben
Terézia (okt. 15.), a Balaton és Kőszeg vidékén Orsolya (okt. 21.),
Tokaj-Hegyalján Simon-Júdás (okt. 28.) napján.
A kisebb
szőlőkben ma is a család meghívott segítőkkel szüretel. A házigazda, a
tulajdonos vendégül látja a szüretelőket étellel-itallal, a szőlőből,
mustból kóstolót vihetnek haza. Nagyobb szabású mulatságokat, szüreti
felvonulásokat hagyományosan a bortermő vidékeken rendeztek, az aratási
szokásokhoz hasonlóan. A szüreti szokásokhoz hozzátartozik az evés-ivás,
ének, tánc, szüreti felvonulások és bálok. Ezeknek formája, módja az
elmúlt évszázadban tarka képet mutat. A szüreti felvonulásokat a
századfordulón, akárcsak az aratásit, miniszteri rendelettel
egységesítették és szabályozták, mintául véve a 18–19. századi uradalmi
szőlőmunkások szokásait. A múlt században és előző századokban a szüret
idejére a törvénykezést is beszüntették. A szokás ünnepi jellege
erőteljesebben érvényesült, mint e században.
A
szüreti hangulatot érzékelteti a múlt századi szatmári leírás részlete:
„Hangzik a nóta, dalok, lövöldözés, röppentyűk látszanak a légpályán,
rajgók a föld színén, öröm és vígasság van mindenűtt, mint bortermő
földekhez illik” (Réső Ensel 1867: 251).
A
somlói leírás kicsit részletesebben írja le a szüretet, az
elmaradhatatlan gonosz, rossz szellemeket elűző zajcsapásokkal: „A
vinczellérek, mintha mozsarakat sütögetnének, úgy dongatják abroncsoló
sulykaikkal a hordókat. A szedők pedig szüreti dalokat zengenek a »Bort
ittam és boros vagyok« s a
Szedjük a csóka dinkát,
Azt a borbő kékkadarkát,
Hadd teljék a puttonyom,
Aki első végzi rendét,
És felönti telt edényét,
Azt…megcsókolom.
{7-204.} A csöbrösök illendően felpántlikázva, bodor pipafüst között
czipelik a megtelt csöbröket. Itt amott szól a zene, közbe közbe durran
a puska, száz meg száz torok kiáltásától kísérve” (Réső Ensel 1867:
242).
A
következő, ugyancsak múlt századi szüretről szóló két beszámolóban a
szüreti szőlőkoszorút is emlegetik.
A
hegyaljai szürettel kapcsolatos az alábbi részlet: „...nézzünk ide, hol
most készítik épen a szőllőhegy birtokosának a koszorút nagy gazdag
gerezdekből, van közte dinka és gahér, meg egy két mezei virág is. Mikor
aztán elkészült, két fehérbe öltözött piros arczú leányka czifra rúdon
vállára emeli, s úgy viszi, a czigányok és szedők csoportjától kísérve,
végig az utczákon. Itt ott megállnak, hogy a körülöttük levő legénység
megkínálhassa a tavaliból az elejökjötteket, s midőn hazaérnek,
felfüggesztik ott valamelyik szobába a koszorút, s tiszteletére reggelig
esznek, isznak és tánczolnak” (Réső Ensel 1867: 147).
A
cserháti szüret leírásának részletében pedig ezt olvashatjuk: „nálunk a
szüret bevégeztével, tarka barka néptömeg közepén, az úgynevezett
vinczellér áll czifra kalapban, jobb karján különbféle szőlőből ügyesen
összefont koszorú függ, bal kezében szőlővel kirakott botot tart, és a
csapat kíséretében népdalokat hangoztatva, egész méltósággal indul le a
hegyről a borház felé, melyben már harsog a zene, melyben nagy mulatság
van készülőben, a borház előtt megáll a csapat, a vinczellér leemeli a
kalapját rövid üdvözlő beszéd után, a koszorút a háziasszonynak, a botot
pedig a háziúrnak nyújtja át, s ezen eredeti szokásos jelenet után, a
tömeg pompás vacsorába s mulatságba részesül; előállnak a szögverők,
húzzák keservesen, a szüretelők pedig rakják a csárdást egész reggelig”
(Réső Ensel 1867: 84).
Az e
századi szüreti szokások leírásánál feltűnő, hogy ez alkalomra
tisztségviselő szereplőket választanak, és a felvonulásokban a
farsangihoz hasonló maszkos alakok tűnnek fel. Topolyán a nagybirtokon a
cselédek szüreteltek, kiskertekben a család. Ez utóbbiaknál citerára,
tamburára mulattak.
Mikor a
szüret befejeződött, megtartották a szüreti bálokat. Külön az iparosok,
a gazdalegények, a szegények. Szüreti felvonulást is rendeztek,
választottak bírót, bírónét a legügyesebb csőszlányok, csőszlegények
közül. A bíró kíséretéhez tartozott két pandúr, két kisbíró és két
cigány. Az utóbbi kettő feladata volt, hogy cigánynak öltözve
mókázzanak. A bíró és bíróné kocsiját a két pandúr kísérte lovon,
mögöttük lányok ültek a kocsiban, virágkoszorúval díszített kosarakkal.
A legények a lányok mellett lovagoltak. A szőlőben leszedtek annyi
szőlőt, amennyi a bálterem díszítésére kellett. Nagy fürtöt készítettek,
amit a fő helyre tettek. Ezt az éjszaka folyamán ellophatták, vagy a
végén kisorsolták. A csőszlegények és -lányok feladata volt, hogy
vigyázzanak a szőlőlopásra. A nagygazdák, iparosok szüreti bálján a
húszas évektől stilizált „magyar ruhában” jelentek meg a lányok.
Csőszbált Topolyán 1948-ban tartottak utoljára (Borus 1981: 96–97).
Szüreti bálokat Kalotaszegen csak az alszegi falvakban tartottak.
Október 6–20. között rendezték ezeket. A falvakban egy napon tűzték ki a
szüret idejét. A szőlőbe az asszonyok ennivalót vittek. A zenészek
végiglátogatták a szüretelő családokat. A legények a zenészekkel előbb
hazaindultak a táncterembe, ahová csak azok a lányok mehettek, akiket a
legények elhívtak. Reggelig mulattak. A második világháború óta a
családok nem szüretelnek egyszerre, így a bált a szüret után két-három
héttel tartják. Egy-egy család vállalja fel a rendezését, a gazdát
bálkirálynak nevezik. Ketesden szőlővel díszítik fel a termet, a
közepébe pedig nagy szőlőkoszorút függesztenek. Akinek sikerül szőlőt
{7-205.} lopnia a koszorúból, bírságot fizet. Magyar ruhás csőszlányok
és legények vigyáznak a szőlőkoszorúra (Vasas–Salamon 1986: 159–160).
Turán
szüretkor birkát vágtak, gulyást készítettek belőle. Este tánc is volt.
Maskarákba öltöztek: csendőrnek, koldusnak, pásztornak. Bekiabáltak: „Be
engedtek-e vagy nem? Meg akartok halni vagy nem?” A válasz az volt: „Ha
jók vagytok begyühettek, ha rosszak vagytok, mehettek tovább!” Ezután
beléptek, vacsoráztak, ettek, mustot ittak és részt vettek a táncban
(Schram 1972: 132–133).
A
Tokaj-Hegyalján megrendezett szüreti mulatságok ma is élnek,
idegenforgalmi látványosságok. A felvonulás élén két leány halad, köztük
egy legény, aki az ún. kapáscímert viszi. Mögöttük megy a két sáfár,
utánuk pedig két legény a baksus figuráját viszi. A baksus hordón
keresztbe tett lábbal ülő figura, lopótökkel és pohárral. Őket követik a
szőlőkoszorút vivő lányok, szekéren, vontatón. Leányok, legények,
gyerekek kereplővel zajonganak. A felvonulás résztvevői között maszkos
alakok is vannak. Például nőnek öltözött férfi, aki a nézők karjára
rafiát köt, s akinek megváltásul fizetni kell. A felvonuláshoz tartozott
a kádártánc. A baksus figurája megfigyelhető Mádon, Olaszliszkán is. A
menetben található még keréken forgó bábu, táncos kerék. A keréken forgó
pár figurája helyenként megtalálható a farsangi, sőt az aratási
felvonulásokban. A bodnártánc Erdőbényén és Mádon volt ismert.
Nemzetiszínű szalagokba csavart abronccsal táncoltak a férfiak. Ujváry
Zoltán megállapította, hogy a tokaj-hegyaljai bodnártánc, baksus
figurája és a keréken forgó bábuk német eredetűek, melyek azonban néhány
emberöltő alatt a tokaj-hegyaljai szüreti felvonulás kedvelt
hagyományává lettek (Ujváry 1975: 70–92). A két világháború között
nemcsak a bortermő vidékeken rendeztek szüreti felvonulásokat, bálokat.
Például a Bódva vidékén a felvonulás főszereplői a csőszgazda,
csőszgazdáné, bíró, bíróné, a kisbíró, kisbíróné, csőszfiúk, csőszlányok
voltak. A magyaros ruhába öltözött lányok és legények ökrös szekereken
vonultak végig a falun. A tánchelyiségbe felakasztott szőlőfürtöket a
csőszgazda és csőszgazdáné őrizte, és aki lopni próbált, azt tréfásan
megbüntették. A mulatságot reggelig tartó tánc fejezte be. Hasonló
jellegű felvonulás volt Hajdúböszörményben, melyen lovas legények és
különféle maskarások is részt vettek. Tiszafüreden a menet élén
ugyancsak lovas legények haladtak, utánuk a bíró, bíróné, a kisbíró
dobbal, majd a szüretelő lányok és legények, azután a cigányzenészek.
Leghátul a jelmezesek kiabáltak: a fakanalat áruló szlovák: „Fakanalat,
fakanalat!”, a drótostót: „Drótozni, drótozni!”, a toll- és
rongykereskedő: „Csontot, rongyot, ruhadarabot!” (Ujváry 1983: III.
192–193). A Vas megyei Bük községben, ahol a szőlőtermesztésnek
egyáltalán nem volt jelentősége, a két világháború között népszerű
szüreti felvonulás csak néhány éve szűnt meg. Ökrös és lovas fogatokon
vonultak végig. A felvonulásban maskarák is részt vettek. A zenészek az
egyik szekéren egy boroshordó körül ültek.
KUKORICAFOSZTÓ
Őszi
társasmunka a kukoricafosztás. A kukoricafosztó elnevezései a magyar
nyelvterületen változatosak. Nevezték tengerihántónak, a nyelvterület
keleti részén máléfejtőnek, a székelyeknél bontónak. A résztvevőket
általában meghívták, de például a Bácskában a kapura tűzött zöld gally
jelezte, hogy abban a házban kukoricafosztás lesz.
A
baracskai kukoricafosztásról így ír a múlt századi szokásgyűjtemény:
„Szt. Mihály után, hogy a kukoriczát hazahordják a gazdák, fosztásra a
falu legényeit és leányait meg {7-206.} szokták hívni, mert áldott a sok
kéz. Este a tehetősb gazdák zenét is fogadnak, s a gyülekezők e mellett
végezik a munkát, a nők a fosztással vesződnek, a férfiak pedig a java
kukoriczát szépen összefonják minden alakba, s ha egy-egy nagyobb fonást
elvégeznek, tánczra kerekednek. Munka után enni, inni s némelyek
kukoricza részt is kapnak. Hol zene nincs, ott énekszóval ülik meg ezt a
napot” (Réső Ensel 1867: 57).
A
szatmári kukoricafosztás rövid leírásában utalás történik az ekkor is
szokásos maszkos játékra: „Nevetséges bohóckodás adja magát elő a
»máléhántás« idején, midőn a házba gyűlt tömeg közé egypár bukfencz
vettetik; kik suskával bő öltönyeiket roppant vastagságúra tömték, s
mázos arczokkal amazok rettegő hüledezésére előgurulnak” (Réső Ensel
1867: 250).
Századfordulói adat szerint: „Szokásos Szegeden az udvarok közepére
garmadába hordott kukoricát muzsika- vagy cimbalomszó mellett fosztani,
a mint itt a »kukoricahántást« nevezik. Alkonyatkor felhangzik a muzsika
vagy cimbalomszó, egyik-másik udvaron s a csapatostól jövő lányok,
legények letelepszenek a garmada köré s elkezdenek víg nótázás közben
fosztani. Egy-egy rakás megfosztása után táncraperdülnek, majd fosztanak
tovább. Közben-közben főtt vagy sült kukoricát, olykor jó zsíros
pogácsát meg borral tele kulacsot hordanak szét köztük. Ha sok a
kukoricafosztó a víg muzsikaszó mellett hamarabb készen vannak a nagy
garmada megfosztásával, aztán
Uccu rajta uccu cu!
Félre gondok, félre bú!
felhangzik a táncszó és táncolnak hajnal hasadtáig” (Kovács J. 1901:
321).
Századunkban is még sokáig dívott a kukoricafosztás. A Bódva vidékén
hívás nélkül mentek, ha meghallották, hogy valahol kukoricafosztás van.
Nóta és tréfálkozás mellett dolgoztak. A háziaktól főtt kukoricát
kaptak, és üszögös kukoricával kenegették tréfából egymást.
Kalotaszegen a máléhántást októberben kezdték. A század elején még
elevenen élt a mesélés, különösen Ketesden. A legények üszkös
kukoricával bekocsmolták, becsumázták, beüszkölték a lányokat. Aki piros
kukoricacsövet talált, mehetett lefeküdni. Inaktelkén azt játszották,
hogy a kukoricahajat egymás fejére tették:
A pap házán gólyafészek
minden ember látja,
csak a vak nem látja,
az is kukucskálja!
(Vasas–Salamon 1986: 159)
Ilyenkor mindenki a fejéhez kapott, hogy nem az ő fején van-e. A
háziasszony szilvát, almát, diót, főtt kukoricát, sült tököt adott a
segítőknek.
Munkaserkentő játék volt a faluhántás: minden egyes kukoricacsőnél
sorban kikiáltották a falu lakóit. Ha hiányos szemű kukoricát találtak:
„anyósodnak annyi foga legyen” – kiáltották (Vasas–Salamon 1986: 158).
A
kalotaszegi Nyárszón főleg a legények mentek a lányos házakhoz
megkérdezni, hogy „kell-e hántó?” A kukoricát a szoba tükör felé eső
részében fejtették. Főtt csöves kukoricával és mézes kukoricával
kínálták a segítőket. A lányok arcát a legények {7-207.} tréfából itt is
üszkös kukoricával kenegették. A tengeri héjában meghengergették egymást
a lányok, a piros csöveket pedig elkapkodták a legények, s azt csókkal
kellett kiváltani. Turán a kukoricafosztóba rokonokat, jó barátokat
hívtak meg. Jó időben az udvaron, esőben a konyhában, fészerben
fosztottak. Szilvával, süteménnyel, itallal kínálták a segítőket.
Énekeltek, beszélgettek.
A
nagykőrösi tanyavilágban a két világháború között, kismértékben még
utána is a fiatalok egyik legfontosabb szórakozási alkalma volt a
kukoricafosztás. Nagylányok és legények mehettek oda. A jó énekest
felültették a rakás tetejére, neki nem kellett egész este dolgozni. A
fosztásért a háziaktól vacsorát, kalácsot, szőlőt, főtt kukoricát
kaptak. Fosztásdíjba csinálták a butykost: 12–13 vagy dupla mennyiségű
kukoricából a csöveket a hajánál fogva összefonták demizson alakúra,
amelyet odahaza megőriztek, s végül a tyúkokkal etették meg. Ilyeneket
ma is készítenek fosztások, kukoricatörés alkalmával. Bükön a
szomszédok, környékbeliek, tízen-tizenöten összejöttek. „Ott aztán vót
cirkusz, mikor találtak egy-egy üszkös kukoricát, az jó fekete, avva jó
kikenték a lányokat. Úgy kikenték sokszor, hogy ölig vót kimosdani”
(Tátrai Zs. gy. 1978).
Kukoricafosztás alkalmával játszott dramatikus játék az iklányberényi
tinóvásár-jelenet. Egy legény fejmagasságban botot tartott, arra
cserépfazekat vagy edényt tettek, a játékost pokróccal letakarták. A
kukoricafosztóban eladásra kínálták. A jelenlévők alkudoztak az állatra,
de nem tudtak megegyezni. Végül a „gazda” fejbe ütötte a jószágát, az
elesett, majd azután felkelt és mentek tovább a másik helyre (Ujváry
1983: III. 182–183).
Nádudvaron csürhét jártak. Egy legény alakította a kondást, a többiek
alkalmas pillanatban megrohanták a kukoricát. A lányok csövekkel
dobálták a maskurásokat, akik arra törekedtek, hogy a kukoricahéjon
meghempergethessék, megölelhessék a lányokat.
Ujváry
Zoltán bőven szól az alakoskodó, maskarás játékokról, melyeknek egyik
alkalma lehetett a kukoricafosztás is (Ujváry 1983: III. 148–184).
DISZNÓTOR
A
disznóölést követő vacsora, a disznótor a magyar nyelvterületen
mindenütt jeles alkalom volt az adománygyűjtésre, köszöntésre,
alakoskodó játékok bemutatására. András-naptól (nov. 30.), Disznóölő
Szent András napjától, a hideg idő beálltától kezdődtek a disznótorok.
A
vacsora ideje alatt jártak a kántálók. Hasznoson erre fiúk vállalkoztak.
Többen összeverődtek, és a disznótoros házak ablaka előtt rákezdtek:
Megdöglött-e az a
disznó, akit megöltek?
Maradt-e a hurkájából,
adjanak egyet!
Mer holnap péntek lesz,
a maradék nem jó lesz.
Fülét, farkát a
papoknak,
Hurkáját a diákoknak,
adjanak egyet!
(Gönyey 1938: 227)
Orosházán a következő kántáló versikével kérték a bebocsátást:
Eljöttem én kántálni
Nem szabad engem
bántani.
Én fogtam meg fülit,
farkát,
Adjanak egy darab
hurkát!
(Beck 1974a: 102)
Cigánykáknak
nevezik a bekormozott arcú kántálókat. Turán lányok mentek maskarának
öltözve kántálni. Ha kaptak, akkor így köszönték:
Áldja meg az isten e
háznak gazdáját,
Töltse meg az isten mind
csűrét, kamráját.
Ha nem kaptak, ezt
mondták:
Áldja meg az isten e
háznak gazdáját,
Töltse be az isten
tetűvel, bolhával.
(Schram 1972: 132)
Ilyenkor aztán elfutottak, mert a bot repült utánuk.
Topolyán a
disznótori kántálók cigánynak, medvének, kéményseprőnek öltözve
állítottak be. Kutyaverő bottal, rossz tepsikkel, fedőkkel mentek. A
szobába érve összeverték {7-212.} a tepsiket, fedőket, a bottal a szoba
földjét szurkálták, hogy a gazdának szerencséje, pénze legyen:
Látom az ablakon,
Málé az asztalon.
Nem köll nekem málé,
Legyen a gazdáé.
Köll nekem rétes,
Az is legyen mézes,
Hosszú nagy szál
kolbász,
Vastag sült hurka,
Jó darab szalonna.
Ha
nem fogadták a kántálókat, bekiabálták:
Négylába van a
disznónak,
Ötödik a farka.
Farka alatt van a duda,
Fújja meg a gazda.
(Borus 1981: 99)
A
kántálókat megkínálták. Igyekeztek megtudni, hogy kicsodák. A cigánynak
öltözött kántálóval jósoltattak, a medvének öltözött kántálónak
táncolnia kellett. Ha ismerősök voltak a kántálók, levetették a
maskarát, és az asztalhoz ültették őket.
Nagykőrösön a nagyobb gyerekek, de inkább legények és lányok maskarába
öltöztek, és a beköszöntés után kántáltak:
Szegény vándorok
vagyunk,
éhesek vagyunk,
szállást nem kapunk.
Kínáljanak meg minket!
Kívánunk a gazdának,
ahány falatot ád,
annyi disznót vágjon.
(Barna 1978: 480)
Közkeletű kántáló
versek:
Itt ma disznót sütnek,
Jól érzem szagát,
Talán nekem adják
A hátulsó combját.
vagy:
{7-213.}
Tudom disznót öltetek,
Kolbászt, májast
töltettetek,
Ha engem nem
részeltettek,
Több disznótort ne
érjetek!
(Dömötör T. 1986: 152)
A
disznótorral kapcsolatos másik adománygyűjtő szokás az ún. nyársdugás.
Főleg a Zselicségben, a bandába tömörült legények, fiúgyermekek többágú
nyársat dugnak a kilincsre vagy az ablakba, s az egyik ágára tréfás,
gyakran trágár szövegű papírlapot szúrnak. A háziak a nyársra hurkát,
kolbászt, szalonnát, pogácsát szúrnak. Lényeges, hogy a nyársdugók
kilétére ne derüljön fény.
A múlt
századi szokásgyűjteményben a nyársdugás viski változatáról tudósítanak:
„Az itteni disznótoroknál az az eredeti, ahogy a furfangos ész hivatlan
vendéggé teszi magát. Két egyén megáll a torozók ablaka alatt egyik két
nyársat reszel össze, másik a harmadikat nyújtja be az ablakon, melyre a
bentlevők kötelesek hurkát mit aggatni. Néha azonban a hurka tréfából
fűrészporral van töltve” (Réső Ensel 1867: 337).
Az
egész magyar nyelvterületen szokás volt a disznótori maskarázás. A
kántálók, nyársdugók is többnyire valamilyen módon felismerhetetlenné
igyekeztek magukat tenni. Macskaréven menyasszonynak és vőlegénynek
öltöznek. A menyasszony (egy legény) arcát fátyollal bekötik, a fejére
kukoricaháncsból készítenek koszorút. A kezében üres kosarat és
főzőkanalat visz. Vőlegénynek egy leány öltözik, aki a kezében üres
demizsont vagy üveget visz. A házhoz egész csapat kíséri őket, de csak
ketten mennek be. A háziak kérdezgetik őket, de nem beszélnek, csak
mutogatva adják tudtul, hogy ha a cigány húz egy nótát, táncolnak. Tánc
után mutogatva kérnek enni, inni. Buboknak hívják a párt. Az
enni-innivalót azután közösen fogyasztják el. A békési falvakban a
cigánykák néha egész jeleneteket is előadtak és nemcsak kántáltak.
Például Csorváson a böllér és a cigányok párbeszéde énekkel, tánccal,
megvendégeléssel végződött. A disznótori alakoskodók játékához
hozzátartozik, hogy míg az egyik szóval tartja a háziakat, addig a
többiek elcsennek az ételekből.
A
disznótori alakoskodás színes változatairól Ujváry Zoltán fejezete
bővebben szól. A disznótorban is megjelennek azok a figurák, melyek a
fonóban, tollfosztóban. Általában a disznótori alakoskodást a némajáték
jellemezte és olyan maszkok viselése, hogy a résztvevők
felismerhetetlenek legyenek.
FONÓ
A fonó
a női társasmunka legfontosabb alkalma volt. Az őszi behordástól
többnyire a farsang végéig tartott.
Mikor fakad a bodzafa,
Nem kell senkinek a rokka.
Szent
Györgykor mindenképpen be kellett fejezni a munkát, mert úgy tartották,
„hurka teremne a szöszben”.
A fonás
kezdőnapja kötődhetett valamilyen jeles naphoz, például Galgamácsán
Szent Mihály-napkor (szept. 29.), Nógrádsipeken az Imre-napi búcsú (nov.
5.) után kezdték. {7-214.} Sokfelé
bizonyos munkák befejezéséhez kötötték, például a kukoricaszedés
befejezéséhez. Erdélyből, Bácskából arról tudósítanak, hogy csak
decemberben kezdték a fonást.
Voltak
tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap
(dec. 13.), mert úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a
tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. Ugyancsak tilalmas nap volt
Borbála (dec. 4.) is. Göcsejben az a hiedelem élt, hogy Borbála bedobná
az orsót az ablakon. Általában tiltották a fonást szombaton, ünnepek
előtti napon és az ünnepnapokon.
A
fonóknak különböző fajtái voltak: asszonyfonók, asszony- és lányfonók
vegyesen, és külön lányfonók. Házról házra jártak, vagy egy időre
közösen béreltek házat. A munka jellegét tekintve is különböztek: az ún.
kalákás fonókban mindenki a háziasszony fonalát fonta, általánosabb
volt, amelyikben mindenki a magáét, s legfeljebb bizonyos napokon a
helyet adó gazdasszonyét. A múlt századi szokásgyűjtemény a házról házra
járó fonó székely változatáról szól: „Télben, mikor fonás ideje van, a
székely leányok ma egyik, holnap másik háznál gyűlnek össze fonni, s
ezen összegyűlést nevezik ők guzsalyos vagy korusnak” (Réső Ensel 1867:
263). Kalotaszegen és a bácskai Gomboson még a két világháború közti
időben is a fentiekhez hasonlóan sorra járták a házakat.
A
házakat bérlő fonóról ugyancsak olvashatunk múlt századi leírást:
„Fonodának nevezzük azon házat, hol téli hónapokon át, a leánysereg
fonás végett, szombatot, vasárnapot és más ünnepnapokat kivéve,
esténként, legyen bár a legnagyobb sár, vagy zúgjon a legdühöngőbb
zivatar, összegyűl. Alig hozzák t. i. az asszonyok rendbe a paszkoncza
vagyis virágos kendert, szeptember dereka táján, hosszabbodván már az
esték, egy vasárnap néhány meglettebb leány szertenéz a faluban, s
kiszemel néhány házat, melyeket fondául alkalmasoknak vél. Ezek azután
társnőikkel tartott tanácskozás után felszólítják a kiszemelt házak
birtokosait, engednék meg, hogy hozzájok járjanak fonni. Ha kedvet mutat
rá a háztulajdonos, megköttetik az alku, mi minden leánytól rendszerént
kialkudott mennyiségű eledel, vagy kukoricza vagy kender s más
efféléből, vagy abból áll, hogy nehány este a házát átengedő
gazdasszonynak minden leány fon, de csak az ő kenderéből. Mivel pedig az
egész falubeli leánysereg az udvarlásra járadó legénységgel egy szobában
bajosan férne el, fonodául két házat, a helység két végén alkusznak ki,
s úgy osztakoznak el, hogy mindenkinek legközelebb esik vagy az egyik
vagy a másik ház. Itt szerepelnek azután a kedves társasjátékok és
tarkabarka mulatságok” (Réső Ensel 1867: 15–16). A fonóbeli ételeket, a
világításhoz szükséges petróleumot, a fűtéshez a fát a fonóba járók
közösen adták össze.
A
fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas élete, az
udvarlás, párválasztás szempontjából. A fonóba járás kötelező volt, az
elmaradókat felkeresték, kikolompolták, taligán húzták el a fonóba. A
legények nemcsak a megjelenésüket, de a munkájukat is ellenőrizték.
Ismert módszer volt az ún. kulcspróba. A hanyagul fonó lány
szöszéből csak sokára hullott ki a kulcs.
Különösen a lányfonóba a lányok ünnepi ruhában mentek, fonóeszközeiket
feldíszítették.
A
fonónak meghatározott rendje volt. Ez érvényesült az ülésrendben is. A
borsodi fonóban például a fal mellett helyezkedtek el az új fiatalok, a
szélen az ajtónyitogatók, kitüntetett helyet kaptak a szorgalmasok vagy
a mesélők. A gazdasszony a kemencesutban ült. A legények meghatározott
napokon látogathatták a fonót. A fonó több hónapos életét befolyásolták
az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak,
{7-215.} adventtől karácsonyig csendesebb
időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórákozás a
csúcspontját.
A fonó
volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a
mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok
éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. Ezeket részben
a lányok maguk között játszották, de jó néhányat a legényekkel együtt. A
leányjátékok az énekes, táncos változatoktól az ügyességet fejlesztő,
testedző játékokig terjedtek (Lajos 1965).
Különösen a leányfonókban alig várták a legények érkezését, ezért
mindenféle praktikákkal igyekeztek odacsalogatni őket. „Ha hosszalják a
legények kimaradtát, egy leány seprőt vesz, s minden társa előtt söpör,
kérdvén kit söpörjön oda? A kérdezett szeretőjét nevezi meg. Ekkor amaz
egyet toppant a seprővel mondván, hogy a nevezett legény mindjárt ott
teremjen. Emigy söpörve minden társa előtt, a szemetet és a söprőt a
feje fölött az ajtó felé dobja, s ha az nyéllel fordul kifelé, a
legények eljönnek. Tudni akarják azonban azt is, merről fognak érkezni?
A szemetet tehát kiviszik az útra, ráállva füttyentgetnek s honnan
kutyaugatást hallanak legelőbb, onnan jövendenek a legények” (Réső Ensel
1867: 17–18).
A közös
játékok a párválasztással voltak kapcsolatosak. A legnépszerűbb
fonójátékok a Megy a kosár..., Fordulj bolha..., Kútba estem...
voltak. Ezek közül a „Megy a kosár...” szövegkezdetű játék az egész
magyar nyelvterületen ismert volt, nemcsak a fonóban, hanem más
társasmunkák alkalmával is. Nógrádsipeken a Fordulj bolha...
játékot úgy játszották, hogy egy legény leült egy székre, a többiekkel a
következő párbeszédet folytatta:
– Fordulj bóha!
– Nem fordulok!
– Meddig
– Míg XY meg nem csókol!
(Tátrai Zs. gy. 1973)
A
lánynak pedig, ha tetszett a legény, ha nem, oda kellett menni
megcsókolni.
A fonó
az udvarlás fő helyszíne volt. Az ún. legényjáró napokon keresték
fel a fonókat. A fonóbeli udvarlás, a mások előtt való ölbeültetés, csók
megengedett volt, holott az utcán még jóformán egymás mellett sem
mehettek a lányok a legényekkel a hagyományos falusi szokások szerint.
A
fonóbeli udvarlás kedvelt formája volt az orsó leverése. A leesett vagy
levert orsót csókkal kellett visszaváltani. Ha elmaradt a csók, a
legények bosszút álltak, például a borsodi fonóban a fonalat
lemotollálták, a szöszt vizes vályúba dobták.
A fonó
különösen a farsang időszakában volt a szórakozás helyszíne. Nemcsak a
legények keresték fel ilyenkor a fonókat, és adtak elő különféle
jeleneteket, incselkedtek a lányokkal, hanem a lányok is felkeresték
egymás fonóit jelmezesen. Ijesztgették, szórakoztatták egymást. Ilyenről
a múlt századi szokásgyűjteményben is olvashatunk az agárdi fonóélet
leírásában: „Amely fonoda fiatalsága meg akarja látogatni a másikét, egy
leányt igazi csodává öltöztet fel, úgy hogy az is, ki kísértetet nem
hisz, véletlenül találkozva vele alkalmasint nem kevésé döbbenne meg. S
ily felöltöztetésben kifogyhatatlanul találékony az ifjúság. Kész lévén
a csoda az egész fonodai fiatalság elindul a másik fonodába, s itt egy
követe által bejelenti, hogy valami ujdonság...utazó, állat, áru,
termény stb. látható a faluban, meg akarják-e nézni? Kedvező választ
adatván a csoda {7-216.} kíséretével
bemegy, s feladat, a társaságot bohóságaival kaczagtatni, mit azután
közös táncz követ. Pár hét múlva másik fonoda szintén csodával
viszonozza a látogatást” (Réső Ensel 1867: 19). A farsangi dramatikus
játékok többségének a fonó volt a színhelye. Ezekről a játékokról Ujváry
Zoltán fejezete ír részletesen.
A
házasság-, férjjósló eljárások többségét magányosan kell elvégezni.
Vannak azonban közösen végzett jósló eljárások is, amelyeknek ugyancsak
a fonó volt a fő színtere. Legismertebb módja volt a meggyújtott
kenderkóccal történő jóslás. Szatmárban a meggyújtott csepűgomolyagot
magasra hajították, s ha lobbot vetve égett, a lány közeli
férjhezmenetelére jósolt. Az Ormánságban, Kalotaszegen, a borsodi
fonókban is úgy jósoltak, hogy három csepűbábot állítottak, a középső a
lányt jelképezte, a két szélső a legényeket. A lányt jelző bábot
meggyújtották, s amelyik gyújtatlan maradt, azt jelezte, hogy az illető
legény nem szereti a lányt. Véletlen jelenségekből is jósoltak. Ha
valaki magasra kötötte a szöszt, úgy vélték, soká nem megy férjhez.
A
párosító, kiházasító énekek fő helye is a fonó volt. A kenderkóc
meggyújtásakor Galgamácsán hangosan kiáltották annak a legénynek a
nevét, akit szerettek volna, ha eljönne: „Potty ide Kuruc Jóska!” A tűz
körül guzsallyal táncoltak:
Be, be Panna, be már,
Guzsaly, orsó bomlik
már,
Te meg Kuruc Jóska haza
már,
A lovaknak enni adni
már!
(Vankóné 1976: 243)
A
fonóbeli párosítók közül szintén a fonóra utal az alábbi, Bodonyból való
ének:
Fonjunk, fonjunk,
fondogállyunk,
Majd el, majd el,
Majd el haza hazamenjünk.
Lám a szegén Kovács Mari
Nem mer, nem mer
Nem mer hazamenni.
Küldjük érte Balog
Pistát
Majd el, majd el,
Majd el, haza,
hazahajtja.
(MNT IV. 477. sz.)
Végezetül idézünk egy kedvelt lírai dalt, mely a fonóbeli udvarlást
idézi:
Virágos kenderem
Kiázott a tóba,
Ha haragszol babám,
Ne jőjj a fonóba.
{7-217.} Elejtem az
orsót,
Nem lesz ki feladja,
Bánatos szívemet
Ki megvígasztalja.
(Gyergyóújfalu, Csík m.;
Ortutay–Katona 1975: I. 204)
TOLLFOSZTÓ
A
tollfosztó az asszonyok, lányok társas munkája volt a téli időszakban.
Néhol még ma is eleven hagyománya van. Bérelt vagy meghívásra látogatott
házaknál fosztottak. A tollfosztás, mint a többi kaláka jellegű munka,
egyúttal a közös szórakozás alkalmát is jelenti.
Lukácsházán a tollfosztásba csak azért mentek el a legények, hogy
elszórakozzanak. Mikor a fosztást befejezték, áldomást ittak. Akkor a
gazdasszony süteménnyel, borral kínálta a segítőket. Tiszaföldvár
vidékén az volt a szokás, hogy a legények összeszedték a kocsányokat, és
a lányok háza elé szórták, majd másnap megfigyelték, hogy
eltakarították-e. Így tették próbára a lányokat. A Bódva vidékén a
tollfosztóba már csak a komoly udvarló mehetett, de az sem maradt
sokáig. Palóc vidékeken, ahol a fonó jelentősége sokáig megmaradt, a
tollfosztó hagyományai nem voltak olyan színesek. A Dunántúlon azonban a
tollfosztó vette át a fonó szerepét. Vépen a húszas években a Láncos
Miklós a tollfosztót kereste fel és ijesztgette a lányokat. Néha az
udvarra hurcolták vagy kútágashoz kötötték őket. A farsangosok is a
tollfosztókat keresték fel. A tollfosztóban énekeltek, beszélgettek.
Ipolypásztón többek között az alábbi éneket:
Tollfosztóban voltam az
este,
Édesanyám azt is
kileste.
Mindig csak azt hányja
veti szememre,
Kivel beszélgettem az
este.
Nem beszélgettem, én
senkivel,
Édesanyám
testvéröccsivel.
Azzal sem beszélgettem
én sokáig,
Éjfél után három óráig.
(Zalabai 1985: 72)
Turán decembertől februárig tartott a tollfosztás. A segítőket mákos
kukoricával kínálták. A Tápió vidékén Luca-napkor fosztottak tollat.
Pándon és Kókán tollfosztó bálokat tartottak a házaknál. Kókán a toll
csumáját a legény összeszedte, és a neki tetsző lány háza előtt szórta
el. Másutt ez a megszégyenítés, itt az udvarlás jele.
Forrás:
Magyar néprajz VII. október - november
http://vmek.oszk.hu/02100/02152/html/07/163.html
http://vmek.oszk.hu/02100/02152/html/07/172.html
Ajánlott oldal még:
http://www.eszemiszom.hu/
http://www.utazona.hu/magazin/aktualis/vezer_november.htm
Prokai Judit |